Erdély a Dák királyság idején Coryllus másutt nincsen forrásainkban említve, ezért valószínű, hogy a viszonylag gyakori Scorilo dák név elírása. Egy Scorilo nevű dák királyról maradt fenn az a jellemző anekdota, hogy népét a római belviszonyokba való avatkozástól úgy tartotta távol, hogy két kutyát uszított egymásra, majd a marakodó kutyák elé farkast vezettetett. A kutyák nyomban közös erővel támadtak a farkasra.*Frontinus, stratagemata I, 10, 4. Ez az óvatosság jellemző lehetett Coryllus-Scorilo hosszú uralkodására, a kutyák példája pedig különösen időszerű volt a római császárság első súlyos válsága idején (i. sz. 68–69), amikor a polgárháborúba vonult legiók védtelenül hagyták a dunai határt. A szarmaták ezt a helyzetet több ízben sikeresen ki is használták, megsemmisítő csapást mérve több római seregre, sőt helytartóra is. Scorilo intő példázatát akár egyetlen eseménnyel is kapcsolatba hozhatjuk. A 68–69. évi válság idején egy alkalommal (valószínűleg 69–70 telén) a dákok is átkeltek a moesiai Dunán, és néhány határ menti táborhelyet elfoglaltak. Nem tudni, hogy ez Scorilo vagy valamely tőle független dák csoport akciója volt-e. Ha a kutyák példája valóban a tévesen Coryllusnak nevezett dák királytól származik, akkor valószínűbb, hogy egy tőle független havasalföldi dák csoport támadta meg a Duna-határt, és ez tette szükségessé, hogy Coryllus, azaz Scorilo saját népét nyugalomra bírja.
{41.} Az említett betöréssel kapcsolatban Tacitus a dákokat „mindig megbízhatatlan” népnek nevezi.*Tacitus, Historiae III, 46, 2. Bár ebben a véleményben már a későbbi dák–római összecsapások tapasztalatai is összegződtek, a dákok Burebista óta mindig különleges figyelemben részesültek. A másutt bevált, szövetségesinek nevezett, valójában azonban függő kliensi viszonyt a dák királysággal nehezebb volt kialakítani. Amikor Augustus uralkodásának vége felé arról hallunk, hogy a dákok sem olyan veszélyesek, mint korábban, sőt már-már hajlamosak a római uralom elismerésére, akkor ez a Scorilo korszak békésebb viszonyai felé mutat. Úgy látszik azonban, hogy a dák-római szövetség (foedus) ingatag alapokon nyugodott. A dák állam több szempontból különbözött azoktól a germán és szarmata kliens-államoktól, amelyek a Római Birodalom dunai határa mentén szövetségi viszonyba léptek a rómaiakkal. Egyedülállóan kedvező földrajzi adottság volt, hogy a királyság központját úttalan hegyláncok zárták el a Dunától; egy római támadásnak nyugatról a Temes vagy a Maros völgyében, keletről a Zsil vagy az Olt völgyében nemcsak kerülővel járó hosszú felvonulásra, hanem jól védhető szorosok és hágók áttörésére kellett előkészülnie. A taktikai fölény mindenképp a dákoké volt, mégpedig a birodalom dunai határának legfontosabb szakaszán, ahol a Duna szűk és meredek szorosban töri át a Kárpátok déli nyúlványait. Itt a vontatásos hajózás lehetővé tételére sziklába vágott utat kellett építeni. Az ókori technika e nagy teljesítménye Tiberius uralkodásának vége felé készült el. Talán nem véletlen, hogy a dák–római viszony békés szakasza is ekkor kezdődött. Róma bizonyára nagyobb anyagi áldozatoktól sem riadt vissza, hogy a hajózást a dákoknak juttatott kedvezményekkel tegye biztonságossá.
A földrajzi helyzet előnyei mellett a római külpolitikának számolnia kellett a dák királyság szervezettségével, a centrális hatalom erősségével is. A „királyi” Sarmizegethusa magaslati erődjét a Kudzsiri-havasok nyugati oldalán hasonlóan erődített magaslati várak sora vette körül, amely még a királyság távolabbi területeivel szemben is biztonságosan védhetővé tette az uralkodói központot. A sáncokkal, többnyire vastag falakkal, gyakran még tornyokkal is erődített, több hektár kiterjedésű várak nemcsak a fegyveresek befogadására szolgáltak, hanem a királyság ipari centrumai, raktárai, természetesen kincstárai, sőt szentélyei is voltak. Hogy a királyi hatalom mekkora munkaerőt tudott összpontosítani, azt a legjobban e várak nagyméretű faragott kváderkövekkel burkolt, gerendavázas falai mutatják, valamint a kövezett udvarok, utak, kőlépcsők, nagy kőtömbökből vájt csatornák stb. is, amelyek egyúttal a királyi hatalom hangsúlyozását is szolgálhatták. Az ilyen „monarchikus reprezentációnak” a primitív körülmények között élő köznépre gyakorolt hatása nem lebecsülendő; a „sapkások” és „hosszú hajúak” közötti nagy társadalmi különbség az ilyen királyi külsőségeket bizonyára szükségessé is tette.
{42.} A centrális hatalom erősítését szolgálta a vallás is, amelynek kultuszhelyeit a várak mellett az újabb román kutatás fedezte fel. A valószínűleg naptárként is szolgáló, szabályos rendben kimért kövekkel szegélyezett kerek, és a négy oszlopsorból álló, négyszögletes szentélyek minden jel szerint asztrológiai hiedelmekkel átszőtt kultuszok helyei voltak. E kultuszok eredetét az antik szerzők a trák Zalmoxisra (egyes források szerint Zamolxis) vezetik vissza, akit Püthagorász tanítványának mondanak. Az isteni szférába emelkedett mesés Zalmoxis tanításába az aszketikus életmód is beletartozott. Ezt a trák–geta eredetű hiedelemvilágot a dákok között feltehetőleg Decaineus honosította meg, aki Burebista hívására érkezett a dákokhoz, és a király legbensőbb tanácsadója lett. Burebista felismerhette a hiedelemben rejlő lehetőségeket, s felhasználta azt a centrális hatalom kialakítása érdekében. A kultusz gyakorlata privilégium, a hiedelemvilág őrzése papi titok volt; a főpap mintegy közvetítő a természetfeletti világ és a király között. Nem lehetetlen, hogy e papi privilégiumokba az orvoslás is beletartozik. Görög orvosi könyvek nagyszámú dák gyógyfüvet említenek dák elnevezésükkel együtt, ami a dákok orvosi és botanikai ismereteinek fejlettségéről tanúskodik. Ebben a hegyi pásztorkodó állattartással együtt járó botanikai és gyógyászati ismereteknek lehetett nagy szerepük.
A dák várak feltárása során a feltehetőleg helyi eredetű használati tárgyak mellett római importtárgyak is előkerültek. Ezek egy része a luxuscikkek azon csoportjába tartozik, amelyek a birodalom határán túli barbár főemberek tulajdonában Európa-szerte megtalálhatók. Feltűnő azonban az, hogy a római import itt nemcsak a törzsi arisztokrácia fényűzését szolgáló árucikkekből állt, hanem jó minőségű vaseszközökből is, amelyek a várakban űzött ipar magas színvonalához járulhattak hozzá. Az is valószínű, hogy a dák várak erődítési munkáinak irányításához görög és római szakembereket alkalmaztak. Egyes kváderköveken, különösen pedig a szentélyek kövein görög betűs jelek láthatók, amelyek valószínűleg az előre kifaragott elemek összeillesztését megkönnyítő kőfaragójelek voltak, más részüket a szentélyek naptári rendeltetésével hozhatjuk összefüggésbe. Egy óriási méretű, talán kultikus célokat szolgáló, fordított kúp alakú edényen a római téglabélyegekhez mindenben hasonló latin betűs pecsétek is előkerültek: az egyik pecséten DECEBALVS, a másikon PER SCORILO olvasható.
A román kutatás e két pecsétet többnyire „Decebalus, Scorilo fiá”-nak értelmezi. Az értelmezés nehézsége az, hogy a név két pecséten (bár egyazon edényen) olvasható, mintha az egyik név a tulajdonos (készíttető), a másik a készítő mester neve lenne. A Decebalus királyra való vonatkoztatás valószínű, de így is hiányolnunk kell a rex („király”) kitételét. Feltéve, hogy a „Decebalus, Scorilo fia” értelmezés helyes lenne, Decebalust Scorilo király fiának kellene tartanunk. Kettejük között azonban egy másik királyról, Diurpaneusról is tudunk; az ő nevéhez fűződik a dák királyság új politikai {43.} irányvonala, amely Decebalus fénykorán keresztül a dák királyság pusztulásáig vezetett.
Mint láttuk, Scorilo a Római Birodalom európai határai mentén mindenütt kiépített szövetséges (foedus) viszonyt elfogadhatónak tartotta; nem lehetetlen, hogy épp azért, mert Tiberius a Duna-szoros útépítése után kivételesen magas évi járadékot (stipendium) folyósított neki. A késői Jordanes előadása szerint Diurpaneus király azután tört be a birodalomba, miután a dákok „hosszú szünet után, Domitianus uralkodása alatt, félve az ő kapzsiságától, felmondták azt a szerződést, amelyet más császárokkal régebben kötöttek”.*Jordanes, Getica 76. Lehet, hogy Domitianus a kivételesen magas stipendiumot valóban csökkenteni akarta, de aligha hihetjük, hogy ezt épp abban a kedvezőtlen külpolitikai helyzetben tette volna meg, amikor a dunai germánok is háborúra készültek. Valószínűbb, hogy a dákok időzítették rajtaütésszerű, súlyos veszteséget okozó támadásukat a germán fronton kialakult feszültséghez.
A dákok legkésőbb 85–86 telén, s mint annyiszor azelőtt, talán a befagyott Dunán átkelve támadtak. A meglepetésszerű támadásnak áldozatul esett Moesia helytartója, Oppius Sabinus, és szenvedett tőle a moesiai partvidék számos települése. A helyzet súlyosságát eléggé mutatja az, hogy Domitianus Moesiába sietett, és több hónapot töltött el a visszavágás megszervezésével. Az ellenakciót Cornelius Fuscusra, a praetorianus gárda parancsnokára bízta, aki átkelve a Dunán sikerrel nyomult előre a dákok földjén. Diurpaneus ebben a kritikus pillanatban átadta a hatalmat Decebalusnak, aki uralkodását a Fuscus seregén aratott fényes győzelemmel kezdte (i. sz. 87). Fuscus elesett, a vereség pedig olyan nagy volt, hogy egy legiót megszűntnek kellett nyilvánítani. Csak a harmadik római hadvezérnek, Tettius Iulianusnak sikerült 88-ban döntő győzelmet kicsikarnia Tapae-nál, a királyi székhely felé vezető egyik szorosban.
Töredékes forrásainkból nehéz kihámozni, hogy a csakhamar megkötött béke és új szövetség mennyiben hozott új elemeket a dák–római viszonyba. A Domitianus-ellenes római történetírás a békét Decebalus győzelmeként értékelte, mert Decebalus nemcsak magas stipendiumot, hanem római szakembereket is kapott, akiknek tudását békés és háborús célokra egyaránt felhasználhatta. Ugyanakkor a győzelem után, de még a békekötés előtt, egy római legiót veszély nélkül lehetett a germán frontra irányítani az Alföldön, „Decebalus királyságán át”.*DOBÓ 502 = 774a sz. Maga Decebalus pedig már a tapae-i veresége előtt is többször felajánlotta a békekötést, holott a germán háborúba bonyolódó Domitianus számára a harc folytatása mindenképp kedvezőtlen volt.
{44.} Nem használta ki a rómaiak szorult helyzetét Decebalus a következő években sem, amikor Domitianusnak Pannoniában igen válságos szakaszokból álló, hosszú germán–szarmata háborút kellett folytatnia. Valószínű, hogy célját a békekötésben megszabott magas stipendiummal és a rómaiak által rendelkezésére bocsátott szakemberekkel elérte. A 88-ban kötött békeszerződésre maga nem ment el, hanem Diegis nevű követével (talán testvérével) képviseltette magát; az ő fejére helyezte Domitianus a kliensfejedelem hatalmát jelképező diadémot.
További kutatási feladat még a dák várak építési periódusainak tisztázása. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy a várak kőfalas és tornyos kiépítése legalább részben Decebalus műve volt, aki a kapott szakembereket épp ilyen és hasonló munkák irányítására használta fel. Római katonai szakembert gyaníthatunk a Decebalus nevét viselő pecsét készítőjében, amely pontos mása a katonai téglavetőkben használt bélyegzőknek. Római szakembert feltételez a várakban használt tetőfedő cserép is.
Decebalus a békekötést követő évtizedben, amikor szövetségi viszonyt tartott fenn Rómával, jelentősen megnövelte királysága kiterjedését. Az ilyen területnyeréseket a rómaiak mindaddig eltűrték, amíg az a szövetségi rendszer keretei között maradt, azaz nem sértett más fejedelmekkel kötött szerződéseket, és nem fenyegette felborulással a gondosan kiépített és fenntartott szövetségi hálózatot. Decebalus terjeszkedését alighanem Ptolemaiosz térképleírása alapján rekonstruálhatjuk, mert ez a jóval Dacia meghódítása után írt geográfiai kézikönyv Dacia határait nem a római tartomány határainak megfelelően írja le, sőt még a római Dacia legióit sem ismeri, holott azokat más tartományokban mindig említi. Sarmizegethusát továbbá „királyi”-nak mondja, ez pedig nem a Várhelyen alapított római colonia, hanem csak a Grădiştea Muncelului melletti királyi vár lehetett. A decebalusi Dacia határa Ptolemaiosz szerint nyugaton a Tisza, északon a Kárpátok, keleten a Dnyeszter volt. Ezt az óriási területet, amelynek jó részét nemcsak dák, hanem kelta, szarmata és más népek is lakták, bizonyára fokozatosan, s nem háborúk nélkül hajtotta uralma alá. Ptolemaiosz felsorolja – sajnos a pontosabb helymeghatározásokra alig alkalmas módon – a Decebalus uralma alá került népeket is. Ezek között a legészakibbak más forrásokból is jól ismertek: a kelta anartészek és tauriszkuszok, az egykori bójusz törzsszövetségnek Erdély északi részén lakó tagjai, valamint a Kárpátokon túli, trák nyelvű kosztobókok. A többi népnév másutt nem fordul elő, feltűnő számban vannak azonban közöttük helynévből képzett népnevek (Predavenses, Ratakenses, Kaukoenses, Buridavenses stb.). Mivel ezek a ptolemaioszi térkép centrális helyzetet elfoglaló népei, talán megkockáztatható az a feltevés, hogy Decebalus a dákokat egy-egy központ alá rendelt területekre osztotta, erőszakosan felszámolva ezzel a hagyományos törzsi tagolódást. Mert az is feltűnik, hogy az egyetlen korábban ismert dák törzs, az appulusok törzse, még az Apulum {45.} helynévből képzett Apulenses formában sem fordul elő ebben a népjegyzékben. Decebalus királysága ilyen módon szervezettség tekintetében nem sokban különbözött Burebista sok törzset és népet egyesítő királyságától, amelyből azonban a nagy hódító halála után dák királyságként csak a centrális terület, a Dunától a Marosig, a Bánságtól az Oltig terjedő rész maradt meg.
Traianust valószínűleg nem Decebalus hódításai győzték meg arról, hogy a dák királysággal egyszer s mindenkorra le kell számolnia. Decebalus államférfiúi belátásával nehezen lenne összeegyeztethető annak feltételezése, hogy a birodalom egyes részeinek meghódítását is tervbe vette volna. A 88-as szerződést követően nem is tett semmit, ami a rómaiakkal való szakításra engedne következtetni. Római részről ezzel szemben már a Domitianus halálát követő években is bizonyos készülődés jeleit fedezhetjük fel. Traianus is csak az uralomváltás első éveit várta ki, miközben a dunai germánokkal rendezte a szövetséges viszonyt. Uralkodása negyedik évében már megindult a dákok ellen.
A végleges leszámolás gondolatát több körülmény érlelte meg: a túlságosan magas stipendium, amelynek további emelésétől is tartani lehetett; a Domitianus alatt kötött béke tartósan nem teljesíthető feltételei; a további dák területnyerés, és ennek folytán a Duna menti szövetségi rendszer felborulásának a veszélye; a külpolitikai zsarolás állandó lehetősége; ellenzéki elemek gyülekezése Decebalus országában; a dunai hajózás biztonsága stb. A birodalom európai határai mentén az egyedüli feszültséggóc, amelyet Róma pénzzel és diplomáciával nem tudott tartósan semlegesíteni, a dák királyság volt.
A 101–102. és 105–106. években, két rövid, bár igen véres hadjárattal végbevitt hódító háború részletei jelen ismereteink alapján alig tisztázhatók. Az egyetlen ránk maradt összefüggő ábrázolás a háborút megörökítő Traianus-oszlop, amelynek szalagszerűen felfutó domborműve a kutatás minden erőfeszítése ellenére sem bizonyult a háború megbízható, a lényeges momentumokat kiemelő ábrázolásának. Traianus mindkét hadjárathoz óriási sereget vont össze, amely több irányból, a völgyek és szorosok áttörésével hatolt a királyi központ felé. Miután Traianus az első háborúban elérte a várakat, és döntő csatát kényszerített ki, megszálló csapatokat hagyott a váraknál, és olyan feltételeket szabott, amelyek a dák királyság politikai felszámolását jelentették; a hadifelszerelések kiadása, illetve leszerelése, a várak lerombolása, Decebalus hódításainak feladása, a menekültek kiadása, a teljes külpolitikai lojalitás, sőt passzivitás kikötése mind a végleges megoldásra való törekvést mutatják. A hadjárat után megépült a Duna első állandó hídja Drobetánál (Turnu-Severin), amely az állandó összeköttetést teremtette meg a gyakorlatilag már megszűntnek tekintett királyság területével. Decebalus, aki az első háború során többször tárgyalási készségét fejezte ki, a vereség után határozott ellenakcióba fogott. Újjászervezte hadseregét, a szomszéd népekkel {46.} kapcsolatot keresett, egyes területeket újra birtokba vett, sőt egy tárgyalásra magához hívott római tiszt túszként való visszatartásával zsarolni is próbált.
A második hadjárat a végsőkig elszánt, de jól felkészült Decebalus ellentámadásával találkozott. A 106. év tavaszán azonban már a várak is elestek; ha a Traianus-oszlop triumfális szellemben fogant ábrázolásainak hinni lehet, akkor a „sapkások” uralkodó rétege széthullott: az öngyilkosságok, lefejezések, menekülések és tárgyalási kísérletek a teljes szétziláltság látszatát keltik. Decebalus valószínűleg Erdély keleti részébe vonult vissza, ahol az őt üldöző lovascsapat elől az öngyilkosságba menekült. Fejét Traianushoz vitték.
A dák királyság pusztulásával a dák társadalom is széthullott. A köznép egy része kivándorolt, az otthon maradottak egy részét rabszolgának hurcolták el. A szigorúan tagolt társadalom felső kasztja, a „sapkások” nem tudták megőrizni társadalmi rangjukat, számbelileg nyilvánvalóan óriási veszteség is érte őket. A papi hatalom a királysággal együtt eltűnt a dákok életéből, annyira, hogy a dák vallásnak a római uralom idejéből semmi nyoma sincsen. A szervező hatalom hirtelen megszűnése a hazájukban maradt dákok beilleszkedését az épülő provinciális társadalomba annál inkább gátolta, mivel a köznép úgy került szembe a hódítóval, hogy a mindenütt máshol meglevő, a rómaiak számára egyedül elfogadható képviselő, az arisztokrácia hiányzott. A nagy vérveszteségek mellett ez volt a második ok, amiért Traianus és utódai a birodalom minden részéből szorgalmazták vállalkozó telepesek bevándorlását a meghódított Daciába.
|
